Több mint egy évszázaddal az elsüllyedése után is folyamatosan mérgezi környezetét egy első világháborús német UC-30 tengeralattjáró roncsa az Északi-tengeren. A dániai Rømő szigetének közelében fekvő, 18 aknával és 6 torpedóval felszerelt hadihajót 1917 áprilisában egy brit tengeri akna küldte a hullámsírba, teljes legénységével együtt. A dán kutatók és haditengerészeti búvárok által a nemzetközi NorthSeaWrecks projekt keretében elvégzett mintavételek kimutatták: a lőszerkészletből származó trinitrotoluol (TNT) közvetlenül szivárog a környező vízoszlopba, az üledékbe, sőt megjelent a roncs közvetlen környezetében élő tengeri csillagok és kagylók szervezetében is.

Katrine Juul Andresen, az Aarhusi Egyetem Földtudományi Tanszékének professzora szerint a veszélyes vegyi szennyeződés jelenléte vitathatatlan a tengeri élővilágban és a tengerfenéken. Bár a robbanóanyag-kiszivárgás hatása egyelőre lokális kiterjedésű, az idő múlásával a fémtest korróziója tovább gyorsul, ami egyre nagyobb felületen teszi szabaddá az aknák belsejében található robbanótölteteket. A szakember rámutatott: az igazi kérdés az, hogy a bomló hajótestekből származó toxikus komponensek milyen távolságra és mekkora mértékben károsítják a tengeri táplálékláncot, ahogy a fémroncsok szerkezete végképp erodálódik.

Az UC-30 csupán a jéghegy csúcsa a kontinens partjainál heverő veszélyeshulladék-örökségben. Andresen korábbi, a Dán Környezetvédelmi Ügynökség számára készített jelentése szerint kizárólag a dán felségvizeken 10 127 hajóroncs található a tengerfenéken – ezek mintegy 15%-a közvetlenül a két világháború időszakából származik. Az első világháború során a stratégiai Északi-tengeren mintegy 190 000 tengeri aknát telepítettek, a tengeri ütközetek – köztük a több mint 25 hajó vesztét okozó jütlandi csata – pedig roncsok ezreit hagyták maguk után és akkor ott van még a második világháború után a szövetségesek által az óceánba süllyesztett tonnányi felesleges lőszerkészlet is.

A roncsok jelentette környezeti kockázat kezelése sürgető feladattá vált az uniós Víz Keretirányelv előírásainak teljesítése szempontjából is, amely szigorú környezetvédelmi fellépést követel a tagállamoktól. Míg Németország már jelentős forrásokat különített el a balti-tengeri lőszerek és roncsok mentesítésére, a tengerfenéken fekvő, instabil robbanószerek felszámolása rendkívül költséges, technológiailag kockázatos és összetett hulladékgazdálkodási feladat. A történelmi roncsok problémája jól mutatja, hogy a felelőtlenül elhelyezett vagy háborús műveletekből hátramaradt veszélyes anyagok felszámolása generációkon átívelő, nehezen orvosolható ökológiai adósságot ró az utókorra.