A Zöld Ipar Magazin 6 részes rovatot indított idén „A nagy világon e kívül…” címmel. A cikksorozat szerzője Lányi András, hazánk megkerülhetetlen humán-zöld gondolkodója. Lányi András a manapság divatos posztapokaliptikus víziók, valamint a klímatagadók ellen érvel majd cikkeiben, felróva nekik, hogy mindkét irányzat felment a cselekvés alól.
A klímaszorongás témája látványos karriert futott be az elmúlt években. Felkent és önjelölt pszichológusok nyilatkoznak a kezeléséről, én pedig értetlenül állok: nem azokat kellene inkább kezelni, akiket nem aggaszt az Alföld elsivatagosodása, a pusztító hőhullámok áldozatainak növekvő száma, a lángoló erdők látványa vagy a fagy híján kitelelő kártevők pusztítása?
Kezdeni kell persze valamit a tehetetlenség, védtelenség és bűntudat érzelmi zűrzavarával: meg kell értetni az okát, magát a veszélyt, és rá kell mutatni az aktív védekezés lehetőségére. Ez ugyanis a szorongás legjobb ellenszere. De az is igaz, hogy a frusztrációt nemegyszer maga a zöld vagy zöldre festett propaganda váltja ki, amely a klímaváltozás okának a mi bűnös, fenntarthatatlan, pazarló életvitelünket tünteti fel. A falánk fogyasztó, javíthatatlan szemetelő, felelőtlen energiapazarló képében az átlagember magára ismer és bűntudatot érez. Pedig nem lustaságból nem változtat a szokásain, hanem mert az ilyen elhatározás az őt hibáztató társadalom masszív ellenállásába ütközne, és túlságosan nagy áldozatot követelne tőle. Olyan épületben kell laknia, amelyben nyáron légkondi nélkül nem lehet megmaradni. A vasúthálózat állapota a személygépkocsi nélkülözhetetlenségéről győzi meg. Családjának a reklám üzenetére fogékony tagjai pedig arról, hogy pont azokat a termékeket, szolgáltatásokat és nyaralásokat válassza, amelyeknek a legnagyobb az ökológiai lábnyoma.
A komolyabb környezetpszichológusok arra is figyelmeztetnek, hogy az ökológiai lábnyom aggályos számítgatása sem ártatlan foglalatosság: része annak az átgondolt stratégiának, amely a felelősséget igyekszik az egyénre hárítani. Mintha csak őrajta múlna, mikor változtat végre bűnös fogyasztói szokásain. Ezzel felmentést ad a kormányoknak, amelyek álszent módon környezettudatos életmódról és zöld átmenetről papolnak, de közben versengve támogatják, éspedig hatalmas összegekkel (az adófizetők pénzén) a környezetet a legbrutálisabb módon szennyező ágazatokat: a légiközlekedést, az autópályaépítést, a fosszilis tüzelőanyagok kitermelését és szállítását vagy a nagyüzemi állattartást, a hadiiparról nem is beszélve.
Közben elmagyarázzák, hogy kizárólag az állampolgárok jólétének érdekében járnak el így. Épp ezeken az ágazatokon múlik ugyanis a nemzetgazdaság világpiaci versenyképessége és a költségvetés egyensúlya. Aligha véletlen, hogy a környezet védelmében hozott intézkedések – legutóbb például Franciaországban és Németországban – a kormány népszerűségének drasztikus hanyatlásához vezettek. Észak- és Dél-Amerikában ugyanakkor populista politikusok az aggodalmaskodó zöldek elnémításával, a létforrásaink megmentésére tett erőfeszítések felfüggesztésével értek el sikert a választásokon.
Egy másik, széles körben elterjedt, sőt, magától értetődőnek vélt nézet szerint minden rosszról a kapitalizmus tehet, bármit is értsünk ezalatt. Ha a gonosz kizsákmányolók nem hajszolnák az extraprofitot, hanem igazságosan osztanák el a Föld javait (kik?), akkor sokkal több embernek sokkal több jutna mindenből. Ez ugyan fizikai képtelenség, de sokan elhiszik. Annyi bizonyos: ha a gazdasági teljesítmény nem növekszik, akkor a nyereség nem realizálható újabb befektetések formájában, és a globális pénzügyi rendszer összeomlik. De hogy mit értünk gazdasági teljesítményen és azt miben mérjük, az már egy másik kérdés. Mint ahogy kérdés az is, meddig nevezhetünk jó lelkiismerettel kapitalizmusnak egy olyan rendszert, amelyben a magántulajdont egyre inkább a hálózati tulajdon váltja fel és ezzel együtt az üzleti és politikai szereplők összefonódása; ezek után pedig a piaci szabad verseny sem több fikciónál, mivel a nyereség inkább múlik a nyers hatalmi erőviszonyokon, mint kereslet és kínálat spontán piaci játékán.
Ami pedig az igazságosságot illeti, a világpiacból egyre nagyobb részt hódító ázsiai és más feltörekvő országok éppen a globális igazságosság nevében követelnek maguknak korlátlan jogot az erdőírtásra, vízszennyezésre, üvegházgáz-kibocsátásra. Teszik ezt abban a szent meggyőződésben, hogy ezen az úton egyszer majd ők is eljutnak a fogyasztói jólét paradicsomába, oda, ahová nyugati vetélytársaik jutottak korábban. Ami a tábornokok, emírek, törzsfőnökök és pártfőtitkárok esetében be is következik, alattvalóiknak azonban inkább csak az ökológiai sivataggá lett környezet és a rosszminőségű, olcsó tömegáru jut. Az a bizonyos egy főre eső. Ami a kormányok népszerűségének talán jót tesz, a megtévesztett választópolgár tényleges jólétéhez azonban nincs sok köze. Ha van: milyen áron? Megnyugvással veszem tudomásul a higiénés viszonyok javulását a világ legnépesebb országaiban, de hogyha arról olvasok, hogy ennek eredményeképpen a skandináv fenyvesek wc-papír formájában tűnnek el a kínai háztartásokban, elszorul a szívem.
A centrum-országok a perifériát hibáztatják az ökológiai katasztrófa súlyosbodásáért: Kína brutális karbongáz-kibocsátását, az esőerdők irtását Brazíliában, az afrikai népesség ijesztő mértékű szaporodását – nem is ok nélkül. A periféria eközben a centrumot okolja, egykori gyarmatosítóit, akik ma is úgy javítanak környezetük állapotán, hogy a leginkább szennyező iparágakat a tengeren túlra telepítik. (Vagy Magyarországra – de ez egy másik történet.)
Tud-e itt igazságot tenni más, mint egy megfelelő felhatalmazással rendelkező világkormány? Csakhogy volt-e arra példa a történelemben, hogy aki ilyen kivételes hatalom birtokába jutott, azzal igazságos módon élt? Bevált-e valaha is, ha a döntés jogát az érintettektől a lehető legtávolabbra vitték? Nem éppen ellenkezőleg szokott történni inkább? Hogy a helyi emberek, ha számukra átlátható ügyekben maguk dönthetnek és döntésük következményeit ellenőrizni tudják, még mindig sokkal kevesebb kárt okoznak saját maguknak (a kultúrájuknak, a környezetüknek), mint a távoli igazságosztó testületek és egyetemesen észszerű számítások? Erről szól globalisták és lokalisták vitája, amely egyidős a globalizációval.
Az viszont tény, hogy a létező politikai közösségek, a nemzetállamok szintjén az ökológiai tudatosság és a zöld átmenet politikai képviselői nem dicsekedhetnek túl sok sikerrel. Azokban az országokban, ahol a képviseleti demokrácia működik egyáltalán, ott a zöld pártok karrierje meglehetősen hullámzó. A múlt század utolsó évtizedeiben egyre élénkülő rokonszenvvel találkoztak a választók körében, ezt azonban visszaesés követte. Újabban a klímakatasztrófa fenyegetése növelte az érdeklődést az ökológiai politika mondanivalója iránt, mára ez is kifulladt. Pontosabban valami más történt, amit Daniel Hausknost üvegplafon-jelenségnek nevez. Ebbe a láthatatlan üvegplafonba mindig akkor ütközik a zöldek növekvő népszerűsége, amikor kiderül róluk, hogy az ökológiai fenntarthatóság valójában többet követel az állampolgárok életminőségét javító környezet- és egészségvédelmi intézkedéseknél: az anyag- és energiapazarlás visszafogását, beavatkozást a számukra megszokott fogyasztói életformába. Ekkor a kényelmük, munkahelyeik, versenyképességük elvesztésével riogatott választópolgárok tömegesen fordítanak hátat a zöldeknek.
Ki kezdje hát? Csakis te, nyájas olvasó: ne várj senki másra! Mint állampolgár, szülő, vállalkozó, civil mozgalmak résztvevője, természetjáró, vízhasználó, energiafogyasztó minden vonalon befolyásolhatod a dolgok menetét, melyeken a magad és az utánad jövők jó- vagy balsorsa múlik.
Ne hagyd, hogy elvegyék az önbizalmadat: igaz, hogy a világ nem változik meg attól, hogy te komposztálod a zöldhulladékot, csomagolásmentes árut vásárolsz, ritkán eszel húst és többet gyalogolsz, de abban biztos lehetsz, hogy változást kizárólag olyan emberek tudnak majd elérni, akik komposztálják a zöldhulladékot, csomagolásmentes árut vásárolnak, ritkán esznek húst és többet gyalogolnak.
Ne hagyd, hogy bebeszéljék neked: mindez nem áll az érdekedben, sőt, jóléted látja kárát. Gondold meg inkább - ne sajnálj rá egy kis időt -, hogy kinek hiszel. Hogy milyen érdekeid vannak. S hogy szerinted mitől lesz jó a lét.
(Az írás eredetileg a Zöld Ipar Magazin 2025 augusztusi lapszámában jelent meg nyomtatásban.)
További hírek a kategóriából
